Látható és láthatatlan kegyelem egy életen át – 1. rész

Az Országos Református Cigánymisszió is csatlakozik a Házasság hete-programsorozathoz: kétrészes interjúnkban egy olyan házaspárt mutatunk be, akik már megtérésük előtt példát mutattak mások számára szeretetből, tiszteletből és alázatból. Az esztári Gyirgyó Dénes és felesége, Tímea hat gyermeket és tizenhárom unokát neveltek fel, a helyi református gyülekezetek motorjai, kiapadhatatlan energiával tevékenykednek a közösségeikben, polgárőrként szolgálják a település lakóit, és minden lehetőséget megragadnak arra, hogy új dolgokat sajátítsanak el. Íme, az ő történetük.

Járjon autóval vagy vonattal, Esztárhoz közeledve az embernek már-már az az érzése, hogy lemegy a térképről. A román határ melletti település ugyan nincs távol Debrecentől, de a főútvonalak elkerülik, errefelé szinte csak az jár, akinek dolga van itt. De ahogyan az ember is általában az eldugottabb helyeken talál kincsekre, úgy példamutató embereket sem találni minden bokorban. A Gyirgyó-házaspár minden tekintetben közéjük tartozik: szerénységük és alázatuk hihetetlen élettapasztalattal, tudással és tenni akarással társul, közös éveikről szinte regényt lehetne írni. Ugyan ez még várat magára, régi álmunk teljesült azzal, hogy néhány óráig a szó szoros és átvitt értelmében is betekintést nyerhettünk a legbelső szobájukba.

Milyen utat jártatok be a megismerkedésetekig?

Tímea: Szüleim gulyásként dolgoztak, sok jószággal, három lánytestvéremmel pedig minden munkába be kellett szállnunk az iskola mellett: a fejésbe, az etetésbe, az elletésbe, az állatok gondozásába, tejcsarnokba járásba és így tovább. Kilenctől tizenhat éves koromig szinte csak ezt csináltunk – nem mondanám rossznak a gyerekkorom, igaz, mindenben meg kellett felelnünk a szülőknek.

Tizenhárom éves voltam, amikor kiderült, hogy édesanyám daganatos betegséggel küszködik. Sejtettük, hogy valami van a háttérben, de sokáig titkolta előttünk. Annyit láttunk, hogy orvoshoz jár, gyógyszereket szed, de fájdalmat soha nem mutatott. A kishúgom árulta el, mi van vele, hiszen míg mi dolgoztunk, ő többet volt mellette. Ha ez nem lett volna elég, édesapám erre válaszul elkezdett inni, haverokat hazahozni, kártyázni. Ahogy teltek a hetek-hónapok, belefáradtam abba, ami körülöttem történt.

Dénes: Apám, aki nem cigány származású, három éves koromban elhagyott minket. Édesanyám fél-egy évre rá megismerkedett az intézetben felnőtt nevelőapámmal, és korán megtapasztaltam, milyen mostohának lenni. Öt-hat éves lehettem, amikor az öcsémmel a nagyanyámnál voltunk. Egy régi teatűzhely volt nála téglára felállítva, és egyszer csak azt vettem észre, hogy nekem dől a kályha. Szóltam az öcsémnek, szaladjon, de nem bírtam tartani, a tűzhelyen lévő forró víz pedig megégette őt. Néhány hétre rá tüdőgyulladást kapott, és meg is halt.

Szüleid hogyan élték meg az elvesztését?

Dénes: Apámnak szálka lettem a szemében: egyszer egy barátjával vízbe akart fojtani a folyónál, másszor az ágy lábához kötött ki, mint a kutyát, majd hozta a vesszőt, vagy a nadrágszíjat, hogy elverjen.

Édesanyád mit szólt ezekre?

Dénes: Sokáig nem értettem, hogy miért nem avatkozik közbe, hogy miért hagyta ezeket a megaláztatásokat. Két féltestvérem született az elhunyt öcsém után, és mindig úgy éreztem, kívülálló vagyok ebben a családban. A nagyanyám vett pártfogásába, vele dolgoztunk mi is az állatokkal, azonban ha fizetést kaptam, a szüleim elvették. Hiába ígértek valamit, soha nem kaptam meg. A gazda azt mondta, hogy rendben, akkor ő fog ruházni, és enni adni, de ez sem tetszett édesanyáméknak - ez így ment éveken keresztül, egészen tizenhat éves koromig.

Mi jelentett kapaszkodót?

Dénes: Munka után a barátaimmal voltam, sokszor éjjel egyig, kettőig. Egyszer csak észrevettünk néhány lányt az úton, én pedig mondtam a haveroknak: „Figyeljétek meg, azt a szép, hosszú hajút fel fogom szedni a discóban!” Amikor eljött a hétvége, elmentünk a pocsaji Centrál Discóba, ahová a fiúk összeszedték nekem a beugrót – egyébként nagy bonanzás voltam akkoriban!

Hogyan találtatok egymásra a szórakozóhelyen?

Tímea: Egyébként a nővérem lakott Konyáron, azért jártunk át a faluba, a mi esetünkben szó sem volt fiúzásról. Mi a discóban is csak iszogattunk, táncoltunk a barátnőimmel, de egy idő után elfáradtam, és leültem egy székre. Egyszer azonban csak azt vettem észre, hogy valaki közelít felém.

Dénes: Becserkésztem!

Tímea: Szó szerint! Azt sem tudtam mit csináljak, hová nézzek. Soha nem volt még barátom, egy csók se csattant el soha – ahogy mondtam, nekem a disco csak a szórakozásról szólt. Amikor azonban odajött, felkért táncolni, én pedig igent mondtam. Az addigi pörgős zene hirtelen lassúra váltott, ahogyan az a nagykönyvben meg volt írva. Így telt el az éjszaka, tánccal, kólázással, beszélgetéssel: elmeséltük egymásnak hogy hogyan élünk, mit csinálunk. Hamar eljött a hajnal, Déneséknek pedig menniük kellett a vonathoz, ugyanis már korán reggeltől dolgozott. Amikor elbúcsúztunk egymástól, mondott egy mondatot, amit máig nem felejtek.

Mi volt az?

Tímea: „Nem csak most akarlak, hanem egy egész életre.” Ettől én annyira biztonságban éreztem magamat, hogy ott helyben tudtam: rám talált a szerelem. Majd’ el repültünk a boldogságtól!

Dénes: Három évvel ezelőtt jutott eszembe: Egy ember hogyan mondhat ki ilyen 16 évesen, szinte gyerekként? A megtérésemkor rájöttem: Timit úgy küldte akkor nekem Isten, mint annak idején Mózest a zsidó népért. Szabadítóként. Attól kezdve soha nem maradtunk el egymástól.

Mikor jött a folytatás?

Tímea: Nem kellett sokat várni rá! Másnap is szerettünk volna discóba menni. „Reggel jöttetek haza, fáradtak vagytok! Aki éjjel asszony, nappal is legyen az, csináljátok a dolgotokat!” – mondta anyánk. Persze duzzogtam, de dolgoztunk kellett. Ez este hatig elhúzódott, majd gyorsan megfejtünk és elmentünk a csarnokba, és éjszakára elrendeztük a jószágot. Este titokban készültünk, én azonban mégsem a buliba mentem: felültem a vonatra, és átmentem Konyárra, Dénesékhez.

Hogyan találtál oda?

Tímea: Nem tudtam hol lakik, kérdezősködtem az utcán járóktól. Amikor odaértem, elbújtam a kerítésük tövében, és ott vártam rá, amíg haza nem ér a munkából. Megjött az egyik barátja, beszélgettem vele, aztán elkezdett ugatni a kutyájuk, majd Dénes hét éves kisöccse is kinézett, ki van ott. „Karcsi barátnője vagyok!” – vágtam rá egyből, ugyanis édesapja után Károlynak hívták otthon.

Dénes: Sőt, ha valakit Esztáron vagy Konyáron megkérdezel, hogy Gyirgyó Dénes merre lakik, lehet, sokan nem tudnák megmondani – Károlyként ismernek.

Hogyan reagáltál, amikor megláttad Tímeát?

Dénes: Azt mondtam: „Hát te? Mit keresel itt? Anyudék elengedtek?”

Tímea: Semmit sem tudtak erről, megszöktem, egyedül a húgomnak mondtam el. Attól a naptól kezdve együtt vagyunk.

Ilyen könnyen ment?

Tímea: Amikor elszöktem otthonról, egy hétig ott maradtam, húgom pedig sokszor kikapott azért, amiért tartotta a hátát. A sógorom végül áthozta anyut, a húgomat és a nővéremet, akik kiabáltak, kiabáltak a háznál, én pedig féltem kimenni. Bent aztán megtörtént az anya-lánya beszélgetés, nászasszonyok megismerkedése, a vő megismerése – gyorsan elsoroltam a neveket, és lesütöttem a fejem. Anyu ennyit mondott: „Ő az a Karcsi?” Mondom igen. „Szereted?” Igen. „Akkor mit akartok?” Én nem megyek haza, mondtam. Ezt meg is értették, egy hét után elfogadták.

Szerintetek miért?

Dénes: Talán látták rajtam, hogy nem vagyok rossz ember, és levonták a következtetést, hogy meg tudom állni a helyemet családfenntartóként.

Tímea: Úgy gondolom, azt a biztonságot látták benne, amit én éreztem a megismerkedésünkkor.

Hol laktatok?

Dénes: Először a saját szobámban, Konyáron, de nem sokáig.

Tímea: Egy verőfényes nyári napon jött Dénes a Zetorral, ideadta a fizetését, adtunk egymásnak egy csókot, majd ment vissza dolgozni. Anyósomon láttam a nemtetszést, a szemmel verést, majd elkezdett csúnyán, cigányul szidalmazni. Semmit sem értettem belőle. „Mész a boltba, főznivalót venni?” – kérdezte. Mondtam igen, és ahogy jöttem el, hallottam az égtelen veszekedést bentről, Dénes nagyanyja próbálta meg anyósomat jó szóra bírni.

Tarhonyás lecsót akartam főzni, és amikor hazaállítottam a boltból, nem szólt senki egy szót sem. Anyósom csak fújta a cigarettát dühösen, a mama pedig azt mondta neki: „Náker mama, náker mama”, azaz: „Ne csináld, ne csináld!” Amikor megjött Dénes öccse az óvodából, egyből hozzánk szaladt be enni, ami megint csak megcsinálta a problémát. Attól a perctől kezdve megvolt a viszály közöttünk anyósommal. „Mit főztél, moslékot? Ebből nem lehet enni!” – kiabálta, persze miután jóllakott. Nem szerette azt, amit én csinálok, pedig otthon minden nap más volt az asztalon.

Milyen ételeket főztél?

Tímea: Krumpli hússal, rizs hússal, tészta hússal – Dénes a mai napig a húst hússal szereti. Anyósom inkább a leveseket csinált.

Dénes: Pedig azokba is kerültek olyan tészták, hogy ha felemelted a kanalat, volt rajta két kiló! A nagymamát egyébként nagyon szerettem – őt hívtam anyunak, anyámat pedig Paulának. Nagyon sokat tett értünk, Timit is lányaként szerette.

Volt-e békülés édesanyáddal?

Dénes: Akkoriban nem.

Tímea: Már nálunk, Esztáron laktunk, és folyamatosan mondogattam, hogy menjünk át, csak a család tagjai ők is – na és a kistestvérei is hiányoztak.

Dénes: 1995. január 20-án született meg az első gyermekünk, aztán behívtam anyámat a debreceni Kenézy Kórházba. Egy tágas, hall-szerű teremben ültünk, nagyjából kilencven emberrel, ahol a falra szerelt monitoron mutatták az újszülött babákat. Amikor megjelent a képen Gyirgyó Tímea, a síri csendben egyszer csak megszólalt anyu: „Á, ez nem lehet a tiéd. Ezt nem te csináltad.” Teljesen összetörtem.

Szüleid szerették az unokájukat?

Dénes: Nem tudom. De ennek ellenére is átmentünk hozzájuk egy téli estén. Tej kellett volna a picinek, a nevelőapám azonban folyamatosan azt harsogta, hogy neki semmi köze hozzá, az nem az enyém, és nem megy sehová. Nem haboztam sokat, éjfélkor hazaindultunk, térdig érő hóban, a pár hónapos gyerekkel. Már messze jártunk, amikor utánunk jött a gyerekkori legjobb barátom, hogy aludjunk náluk Timikével. Nem tudom mi lett volna, ha hazáig kellett volna tolnunk őt úgy, hogy Konyár és Esztár között tizenkét kilométer a távolság.

Soha nem változott a helyzet?

Dénes: Egy alkalommal anyu átjött nálunk, ahol kezébe vett egy fényképet, amin a feleségem volt gyerekkorában, majd azt mondta: „Jól megnőtt a jány!” Mondom, hogy ezen a képen az anyja látható. Ekkor sírni kezdett, és bocsánatot kért azért, amit velünk csinált éveken keresztül.

Meddig laktatok ezen a helyen?

Tímea: Amikor elhunyt az anyai nagyanyám, üresen maradt a háza, a testvéreim pedig beleegyeztek, hogy odaköltözhessünk. Úgy tekintettünk rá, mint a saját palotánkra.

Dénes: Mint ha gyémántot találtunk volna. Már az első estét ott töltöttük, hiába csak egy kályha és egy ágy volt az egész házban. De a miénk lett. Tudtuk, hogy végre a magunk urai lehetünk.

Mikor néztetek ismét gyermekáldás elé?

Dénes: A hat gyermekünk – Tímea, Ivett, Antónia, Dénes, Anett és Rebeka – egymást követő években született 1995 és 2000 között, és úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk a szocpolt. El is kezdett épülni a ház, a vállalkozó azonban egyszer csak eltűnt. Ekkor kezdődött meg az életünkben az az időszak, amikor sátorban laktunk a félkész ház mellett. A gyámhatóság kezdett ránk szállni, hiszen ha akkor nem tudunk változtatni a helyzeten, elveszik tőlünk a gyerekeket. Nem tudunk mit csinálni, és mivel anyósoméknál tele volt a ház, beköltöztünk a tehénólba. Amikor eljöttünk onnan, még két hétig az orromban volt a ganészag.

Hová tudtatok menni innen?

Volt a faluban egy üres ház, én pedig megkérdeztem a tulajt, hogy nem vehetnénk-e meg tőle? Azt mondta, hogy tíz hónapig fizessünk havonta 40 ezer forintot, és rendben leszünk. Már akkor beköltözhettünk – ez az a ház, ahol most beszélgethetünk.

Mi lett a félkész házzal?

Dénes: Egy hajdúhadházi család megvette telkestől, mindenestől, az érte járó pénzt pedig betettük az új házunk törlesztésére. Ettől kezdve tudtuk tisztességesen nevelni az egy fiúnkat és öt lányunkat. Ami lehetőségeinkből telt, azt meg akartuk nekik adni. Ezért vállaltam be egy olyan munkát is, amely 24 órás műszakokat igényelt, de hat év után az egészségem megálljt parancsolt, és váltottam. A gyerekeimet igazán csak ettől kezdve ismertem meg, de megnyugtatott, hogy a korábbi évektől eltérően nem kellett nélkülöznünk.

Istent megismerve látjuk be, hogy az egyes pillanatok hogyan és mire futottak ki – Ő mindig ott volt velünk. Hiszem, hogy mindent, amit tettünk, azt az Úr munkálta ki. Nagyon nagy hálával tartoztunk neki.

Dezső Attila

Az interjú második része erre a linkre kattintva olvasható el.