Fáj, hogy a cigányoknak magyar, a magyaroknak cigány vagyok

Trianon traumáját száz éve nyögi az anyaországi és a határon túli magyarság, közöttük roma közösségek százai, akik kétszeresen is kisebbségbe kerültek 1920. június 4. után. A nemzeti összetartozás napján a felvidéki Csatáról származó költőt, Babindák Istvánt, és a kárpátaljai Nagydobronyban élő Horváth Bélát kérdeztük az elszakítottságról, identitásukról, Magyarországhoz fűződő kapcsolatukról.

Felvidéki és kárpátaljai magyarajkúként jelent-e Önök számára valamit június 4-e, a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulója?

István: Áldásos kezdeményezésnek tartom, hogy ezt a dátumot A nemzeti összetartás napjának nevezhetjük. Hiszen ez megmutatja, hogy mi, magyarok, határon innen és túl, egybe tartozunk.

Béla: Hogy őszinte legyek, nekem komolyabb jelentősége nincs, hiszen mi a mindennapokban is hálát adunk azért, hogy magyarnak vallhatjuk magunkat.

Hogyan viszonyulnak magyar, illetve roma identitásához egy szlovák/ukrán többségű országban?

István: Magyarajkú cigányként élem a mindennapjaimat a Jóisten segítségével. Én cigány-magyarnak tartom magam, és ha lehetne nemzeti testvért választani, akkor a magyar lenne az. Úgy szeretném, mint az igazi testvéremet. Jó lenne, ha a mindennapokban az ember számíthatna a testvérére.


Babindák István (Fotó: Dezső Attila)

Béla: Nagydobrony, ahol élek, Kárpátalja egyik, ha nem a legmagyarabb települése: nagyából hatezren lakják, szinte 100%-ban magyarok. Ebből a cigányok aránya 1500 fő, akik három telepen élnek a faluban, és mindannyian – engem is beleértve – magyarnak vallja magát. Akik itt élnek, nagyon ritkán találkoznak ukránokkal – a legtöbben csak akkor, ha mondjuk dolgozni, vagy piacra mennek, Beregszászra, Munkácsra, vagy Ungvárra.

Jelent(ett)-e Önök számára előnyt vagy hátrányt, hogy magyarságuk mellett roma származásúak is?

István: Előnyt mindenképpen, hiszen bennem él mindkét nemzetiség boldogsága, keserűsége, útkeresése a boldogabb jövőért ebben a szeretetre éhes világban. Hogy tapasztaltam-e hátrányát? Sajnos most is vannak olyan esetek, mikor a szlovákul beszélő cigányságnak „csak” magyar vagyok. Az itt élő magyarságnak pedig – egyéb jelzőkkel együtt – cigánynak nevez. Hogy fáj-e? Igen, mert ezt a testvérnemzetiségem teszi velem. Sajnos az egész téma túl van politizálva – véleményem szerint a politika az ördög műve, a művészet pedig az angyaloké. Én az utóbbit választottam a költészetemet illetően, mert ez boldogabbá, kiegyensúlyozotabbá tesz és este, Istennel való beszélgetésem után nyugodtan hajtom le a fejem unokáimmal díszített párnámra.


Horváth Béla (Fotó: Dezső Attila)

Béla: Ami sajnálatos számomra, az az, hogy a cigányok Kárpátalján, minden településen a falvak végein, vagy a városok szélein élnek mind a mai napig, amely Magyarországon ugye nem mindenütt jellemző. Az ebből fakadó feszültségek miatt régen sok helyen megromlott a magyarság és cigányság kapcsolata, de mára már a legtöbb helyen normálisnak tekinthető az emberek viszonya egymással.

Milyen a viszonyuk a közvetlen, vagy tágabb környezetében élő nem magyarajkú társaikhoz?

István: Én az embert keresem mindenkiben, legyen az bármilyen nemzetiségű. Hála Istennek vannak magyar és szlovák emberszerető barátaim is.

Béla: Ahogyan említettem korábban is, keveset találkozunk olyanokkal, akik nem magyarok. Kárpátalján viszont nagyon sok nemzetiségű ember lakik együtt, és a gyűlölködés pedig, amelyről néha hallani, nem vezet sehová. Nem mondom, hogy minden tökéletes lenne a környezetünkben, de tapasztalataim szerint az egyszerű emberek részéről senki sem tapasztal ellenségeskedést, beszéljen bármilyen nyelven, vagy legyen bármilyen a bőre színe.


Babindák István (Fotó: Kalocsai Richárd)

Van-e kapcsolatuk Magyarországgal (rokonság, barátok, szakmai)?

István: A magyarországi református cigánymisszióval remek a kapcsolatom, rengeteg jót kaptam tőlük, amikor a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház cigánymissziójának tagjaként részt vettem rendezvényeiken. Nagyon hálás vagyok érte! Imádkozom a Budapesti Református Cigány Szakkollégiumért – melynek fiam, István sokáig tagja volt –, annak vezetőéjért, Káli-Horváth Kálmánért, s a benne folyó igen értékes munkáért.

Áldásos kapcsolatom van a Budai Református Gyülekezettel, ahol csupaszív embereket ismerhettem meg. Mózes Áron a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkolégium igazgatójának szakmaiságára igencsak felnézek. Szeretem olvasni a magyarországi cigány költők, írók műveit, és minden művészettel kapcsolatos esemény érdekel. Viszont úgy érzem, a magyarországi magyarság mostohagyerekként kezeli a határon túli cigány művészetet. Mi több, úgy érzem, a magyarországi cigányság is, pedig aztán határon túli cigány-magyarként élni igen nehéz.

Béla: Közvetlen kapcsolatom nincs Magyarországgal. A legszebb emlékeim nekem is az országos rendezvények, az imanapok Káposztásmegyeren, a konferenciák Berekfürdőn. Rengeteg cigány és magyar barátot szereztem ezeken az alkalmakon, éppen ezért nagyon sajnálom, hogy idén áprilisban nem találkozhattunk.


Horváth Béla (Fotó: Dezső Attila)

Szembesültek-e hátrányos megkülönböztetéssel Magyarországon?

István: A ’70-es évek végén jártam először Magyarországon, akkor az ottani emberek minket „cseszkóknak” neveztek. Ernőt és István fiamat, akik Budapesten végezték tanulmányaikat, sokszor „szlovák gyereknek” hívták. Jolika lányom, aki Esztergomban szociál-pedagógiai szakon végzett, ilyen negatív tapasztalattal nem találkozott.

Béla: Amikor Magyarországra látogattam, soha nem tapasztaltam ilyet, hiszen mindig testvéri közösségben vettünk részt együtt, cigányok és magyarok.

Dezső Attila